{1. Serenade}

Egyedül barangolok Tokyo sötét utcáin. Sehol egy lélek. Csak Én és a gitárom. Lágyan simogatja bőröm a kellemes tavaszi széláramlat. Letelepedek egy folyó menti kis híd alá. Kicsit gitározgatok, majd egy nagyon ismerős hangot hallok a hátam mögül. Énekel. Hátra nézek, ahol Kamijo sötétbarna szemeivel találom magam szembe. Még mindig énekel, előre fordulok, és kissé idegesen beszállok gitározással. Érzem, ahogy letelepedik mellettem, sandán ránézek. Ő a folyót nézi, legalábbis gondolom, mivel a napszemüvege rajta van, és a feje a víz felé fordul. Lassan a számnak is vége, nem akarom. Ez legalább elvonja a figyelmem Kamijo-sama gyönyörű arcáról. Elhallgat csodás hangja, és a gitárjátéknak is vége van. Mosolyogva felém fordul.
- Maga nagyon szépen gitároz!
- Ahh kérem, Kamijo-sama… Hagyjuk ezt a magázást! – kissé nyöszörögve és megborzongva nézek rá. - A nevem Sophie – nyújtom felé a kezem.
- Hmm… - mosolyodik el újra, majd kezet fog Velem. Nagyon meleg és bársonyos keze van az enyémhez képest. – De akkor Te se samázz itt nekem, jó? – kisebb vigyort ereszt felém.
- Hai – bólintok vigyorogva
- Egyébként nagyon szép neved van. Milyen nemzetiségű? Görög?
- Igazából nem. Magyar vagyok, de könnyebb felvenni egy nevet, mint kimondatni az eredetit a Japánokkal.
- Ohh, Magyarország nagyon szép hely – szemei felcsillannak és elmosolyodik.
- Szerintem is
- Akkor miért jöttél ilyen messzire a hazádtól?
- Hát ez kicsit bonyolult. Felkeresni jöttem ide valakit. Meg igazából 1 évig cserediák vagyok.
- Szabad kérdeznem… Kicsodát?
Erre elmosolyodok, és felé fordulok.
- Régen… Volt egy banda. A Distraught Overlord. Ismered?
A férfi komor arccal nemet int fejével.
- Sejtettem. Az az álmom, hogy felkeressem Mikarut, az énekest, és Keit a gitárost. Mikarut nem lesz nehéz, hiszen most alakult egy új bandája, a DIO disbanding-e óta. Keit viszont annál nehezebb lesz… Nagyon rég nem hallottam felőle semmit sem… pedig ő fontosabb, mint Mikaru… Igazából Mikaru jelenti nekem az életem kisebb részét. De van egy személy, aki miatt a saját álmomat eldobva, inkább az ő érdekeit nézem szem előtt. Neki Kei sokat jelent, és mindenképpen szeretném neki megtalálni.
- Ohh értem – bólint megértően. – Te… Hány éves vagy?
- Idén leszek 17. Miért?
Kamijo kissé furcsán néz vissza rám, én pedig nem értem, hogy mi ez a furcsa ábrázat.
- őőő… - bököm ki végül.
- Ne haragudj, de ahogyan beszélsz, többnek néztelek. Ráadásul nagyon határozottan állítod magad elé a céljaidat. Kissé megleptél.
Erre kicsit felnevetek.
- Sokan mondták már.
A kis énekes szeme hirtelen felcsillan.
- Találkoznod kell Teruékkel! Nekik is hallaniuk kell, hogy hogyan gitározol!
- Ohh, nem-nem. Kiszaladnának a világból, ha meghallanák ezt a nyikorgást – szűkültek össze szemeim.
- Badarság! Na gyere – ragad karon, és felhúz. Gyorsan összeszedem a cuccomat, és felszaladunk a lépcsőn. Párszor majdnem felbuktam.
- Kamijo kérlek, kicsit lassabban! – A farkasvakságom miatt elég nehezen látok már este.

Ő lelassít, és mosolyogva néz szemembe.
- Mi a baj?
- Farkasvak vagyok, elég nehezen látok sötétben.
- Akkor vigyázok rád.
Lágyabban és mosolyogva bólintok. Követem őt, akárhova megy. Furcsa módon megbízok benne. Egy gyönyörű arisztokratikus házba megyünk. Betessékel, én azonnal körülnézek egyelőre még csak az előszobában.
- Gyönyörű… - még a lélegzetem is eláll. Hallom Kamijo kisebb nevetését, mire felé fordulok.
- Ez még csak az előszoba…
- Valahogy sejtettem – pimaszul vigyorgok vissza. Levesszük a cipőnket, és körbe vezet a hatalmas házban, tényleg nagyon szép.
- Mindjárt felhívom Teruéket.
- Eeee, biztos, hogy ez jó ötlet? Elég késő lehet már! Meg amúgy is vissza kellene mennem a szállásomra, holnap nekem suli van…
- Hol laksz?
- Egy kisebb diákszállón.
- Ehh… Mától már nem.
- Mi, ezt hogy érted??
- Megszállhatsz nálam, ha gondolod…
- Szó sem lehet róla! Alig ismersz!! Nehogy már! – nagy szemekkel nézek rá, erre felnevet.
- Számít az?
- Nagyon is. Most kajak befogadnál egy ilyen kis csitrit?
- Mit, csitrit? Na… Indulás! Elhozzuk a cuccodat.
- De… De én…
- Nincs vita!
- Hahh… jó… Tényleg igazak a mondások rólad – morrantok kisebbet.
- Hmm? – angyalian mosolyog vissza rám a barnás szöszi énekes.
- Nagyon makacs vagy!
Erre csak egy kisebb kacajt kaptam válaszul, majd arra eszmélek, hogy a kocsiban magyarázok neki, melyik utca az. Lassan oda is értünk, és gyorsan összepakoltam. Már a kocsiban ülünk, és tartunk visszafelé.
- Ha jól sejtem, akkor ma már ne hívjam át Teruéket, ugye?
- Hát, ha lennél olyan aranyos holnapig várni… - nevetek kissé zavartan. Frusztrál a közelsége… Egy igazi istennel fogok lakni, bassza meg! Már „itthon” vagyunk, megmutatja nekem, hogy melyik szobában fogok aludni, és magamra hagy. A Szobához van egy külön fürdő is. Kipakolok, és elmegyek lezuhanyozni. Kamijotól, már rég elköszöntem, így bevetem magam a puha párnák közé, szinte minden átvette Kamijo fenséges illatát. Azt hiszem én, itt nagyon jól elleszek.

Reggel kipihenten ébredek, ami kissé furcsa, mivelhogy sokáig voltunk fent az ébresztőm kelt, tehát késésben biztos nem vagyok. Meg is nézem az órát. Bingó, jó időben vagyok még! Gyorsan elmegyek lezuhanyozni, felöltözök, majd megcsinálom a hajam, és a sminkem. Bepakolok, a táskámba, majd azzal együtt esz le a fene a konyhába. Kamijo ott ül a reggeli kávéjával az asztalnál, és egy újságot olvas. Kuncogok kicsit.
- Reggelt!
- Szép jó reggelt – mosolyog Rám, én pedig vissza Rá. – Van kávé, ha kérsz…
- Oh kösz, most nem.
Bólint én az órára nézek.
- Ahm… Nem sokára indulnom kellene.

- Bevigyelek? – mosolyog rám a férfi.
- Ááh, nem, azt hiszem, eltalálok odáig.
- Akkor beviszlek.
- Üm… jó. Köszönöm.

Lassan megitta kávéját, majd kimentünk, és elindultunk a suliba. Most érünk éppen a sulihoz.
- Kösz a fuvart – mosolygok Rá.
- Nincs mit. Pénzed van, vagy kajád?
- Nem szoktam a suliba enni.
Erre Kamijo a kezembe nyom 500 Yen-t.
- Kamijo én ezt nem fogadhatom el!
- Tedd el.
- De… Kamijo.
- Tedd már el!
- Hahh… nagyon makacs vagy – elveszem tőle a pénzt, majd kiszállok. Felbaktatok a termünkben, rajtam kívül csak az egyik kínai lány van bent. Nem igazán szoktam beszélgetni vele, így most sem megyek oda hozzá. Bedugom a fülest, és amíg nem érkeznek meg a többiek, elnyúlok a padon, és a tegnapra gondolok. Annyira furcsa…

Vajon meddig fog elviselni engem?