cím: Crazier
páros: nincs. nem olyan alapú fic.
korhatár: gyenge idegzetűeknek nem ajánlom.
megjegyzés: ez inkább figyelmeztetés. A FIC MINDEN EGYES MOZZANATA IGAZ TÖRTÉNÉS.
rész: oneshot

Egy átlagos lányka vagyok, talán átlagos családdal, nem mindennapi gondokkal, és furcsa emberekkel körül véve. Én magam is kissé fura vagyok. Épp a minap borultam ki annyira, hogy szétvertem a kezem. Borzalmasan néz ki, de valahogy nem érdekel. Ja, amúgy üdv Kago vagyok, ha valakit érdekel.
Valamelyik nap kint voltam az udvaron, miután hazaértem a suliból. Sétálgattam, énekelgettem, és néztem a a Gerje mentét. Az ilyen kis víztározó, amit végül is én csak ceglédi pataknak szoktam emlékeztetni. De igazából szinte mint egy folyó. Nem olyan széles, de na. Így a patak és a folyó közti kis átmenet. Na mindegy... Szóval ültem, és láttam a műhely oldalába, hogy fekszik a macska. Hívogattam és furcsa volt, hogy nem jött ide hozzám, hát felálltam, és odamentem hozzá. Kicsit megpiszkáltam, de semmire nem reagált. Felvettem, azt hittem, hogy elpusztult. Meg is sirattam... Nem, nem pusztult el, de én úgy láttam. Csak később derült ki, hogy nagyon is életben volt. A karom, végig van csikarva, bár mostanra már nem látszik. 2-3 percig láttam úgy, hogy halott, közben ő végig kapálózott és csikart össze-vissza, de ebből semmit nem érzékeltem, csak azt, hogy ott fekszik a kezemben. Eléggé megrázott az eset, ezért bementem és inkább benyomtam a gépet... Estére sikerült lenyugodnom. Ez után nyugisan teltek a napok, a napok pedig hetekbe olvadtak. Előző hónap végén volt még egy érdekes dolog, amit nagyon nehezemre esik elfelejteni. Tulajdonképpen nem tudom (!) elfelejteni. Próbáltam, de nem ment, egyszerűen túl megrázó volt számomra. Mintha valami horror filmben lettem volna... De komolyan.

Egy szombat este volt. Feküdtem a kádban, és a telefonommal bíbelődtem. Igen, a kádban is azzal szórakozok, nem érdekel. Vagy fél óráig áztattam magam, majd kiszálltam. Hátat fordítottam a kádnak, dúdolgattam kicsit miközben a törülközőmhöz mentem. Ahogy megfordultam, azt hittem ott ájulok el. A kádban nem víz volt... Vér. Mély vörös vér. A lábnyomom is, minden, ami vizes volt, egyszerűen vérré változott. Még a testem is ragadt tőle. a Törölköző is attól csöpögött. Ott, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy csobbanok bele egyet. Aztán pár perc múlva feleszméltem, és arra gondoltam, hogy megőrültem. Kényszerzubbonyban fognak elvinni. Minden pillanattal egyre őrültebb, és őrültebb leszek.

Ez még mind nem volt elég. Ennél cifrább dolgok is történtek. Vegyük alapul a legutolsó történelem órámat az ofimmal. Az ofimat én nagyon szeretem, ezt azért tudni kell. Épp saját foglalkozás volt, ami annyit takart, hogy mindenki kicserélte mindenkivel a telefonját, és a másikén játszott. Nekem most nem volt kedvem ezért beültem előre, és rajzolgatni kezdtem. Sokszor felpillantottam, és egyszer mikor felnéztem, a tanár úrra, ő éppen ivott. Ásványvíz volt, de ahogyan ott ültem és néztem ahogy iszik, hirtelen összeszorult a torkom, nem kaptam levegőt, és látni is alig láttam. Csak az ofit láttam, ahogy iszik, és minél többet ivott, úgy marta le róla a bőrt, végül cafatokban volt rajta a hús és látszott az összes foga, a csontjai, mindene. Attól kezdve, nem írok ránézni, mert mindig az jut róla eszembe. Ezekről az eseményekről senki se tud, de most már nem bírtam magamba tartani... Valahogy túl nagy volt a nyomás. Kikényszerült belőlem.

Legközelebb már tuti a diliházban kötök ki.

cím: Akuro no oka
páros: majd kiderül :D
korhatár: nincs
megjegyzés: kicsit depressziós történet lett. egy kiborulásom eredménye. Halál eset.
rész: oneshot

Sírodnál állva olyan megfogható fájdalom van a levegőben. Az a mérhetetlen erő, mely összekovácsolja az itt lévőket... Ők mind szerettek. Még ha Te azt is mondtad, hogy téged nem lehet szeretni... Remélem értékeled, hogy miattad ázunk meg. Halványan elmosolyodtam és felnéztem az égre. Látod? Még odafentről is siratnak. A pap még mindig mondja a monológját. Hihetetlenül szép a temetés. Mintha az idő is megálljt parancsolna, úgy lassult le minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

- Mizushima Karin vagyok. Örvendek. - Fogtam kezet a gitárossal. Te pedig csak ott álltál az ajtó melletta falnak támaszkodva. Mindenkivel kezet fogtam, már csak Te maradtál. Vagy két percig fogtuk egymás kezét, és néztünk a másik szemébe. Én sem értettem, és a körülöttünk lévők se. Valahogy úgy éreztem, hogy Te sem. Vagy... Nem is tudom. Aztán megszólaltál. Istenem az a bársonyos hang... Mindig is imádtam. Ahogy elengedted a kezem, úgy sújtott le rám a magány érzet is. Csak most ismertelek meg személyesen és mégis... Mindig kerestem a társaságod, de te... Te annyira elutasító voltál.

Akkor még nem értettem miért. Rosszul is esett. Aztán ahogy telt az idő, úgy értettem meg, miért is van ez. Egy nap épp egy dalszöveget írtam, és beléptél Te.

Elmosolyodtál és leültél mellém. Te... Akit nagyon ritkán látni mosolyogni.
- Na miaz? Úgy nézel, mint aki egy szellemet lát. - kuncogtál.
Megráztam a fejem és elmosolyodtam.
- Elolvashatom? - böktél fejeddel a papírra. Én csak mosolyogva megrándítottam a vállam. Olvasni kezdted és ráncolni homlokod.
- Baj van? - kérdezted és aggódva néztél rám. Mindig... Mindig ilyen voltál. Még akkor is másokkal foglalkoztál, ha sokkal fontosabb bajaid voltak. - Mondd el, kérlek...
- Miért lenne baj? - kérdeztem vissza.
- A szöveg... Sose írtál még ilyen fájdalommal telit.
Lehajtottam fejem. Nem mondhattam meg neked, hogy fáj, hogy ennyire elutasító voltál mind végig. Nem azért akartam a közeledben lenni, mert szerettelek - habár ez is benne volt -, hanem csak egyszerűen segíteni próbáltam neked.
- Karin... - sóhajtottál és a hajadba túrtál. - Válaszolnál, légyszíves? Miért vagy ennyire hallgatag? Miért nem engedsz magadhoz közel?
- Én nem engedlek magamhoz közel...? - kérdeztem halkan, és újra leszegtem fejem. Megéreztem két ujjadat államalatt, és felhúztad fejem, hogy a szemedbe nézhessek. Te nagyot sóhajtottál. Elvittem kezed az államról.
- Figyelj, én tudom, hogy neked nehezedre eik bárkit is magadhoz engedni... Ezért nem is akartam nyomulni. A többiek is megmondták, hogy felesleges lenne, tehát... - mosolyodtam el halványan, te meg kerek szemekkel néztél rám. Olyan aranyos voltál, hogy azt hittem ott helyben ölellek meg. Lehajtottad a fejed, majd bátortalanul megint állam alá nyúltál, és megcsókoltál. Nem értettem, hogy ezt most komolyan gondoltad-e, vagy csak azért, hogy elhallgattass. Ahogy vége szakadt a csókunknak, te kicsit elpirulva megszólaltál.
- Téged képes vagyok közel engedni.
Erre rajtam volt a megrökönyödés sora. Elmosolyodtál, és egy újjabb csókkal leptél meg. Azt hittem, hogy rá olvadok finom ajkaidra.

A sok emlékre már bekönnyezett a két szemem. Sírodra raktam egy lila orgonát. És visszamentem a 'helyemre'. Néztem ahogy a rokonok, barátok is ugyanezt teszik. Nem volt olyan ember aki ne könnyezett volna.

Azon az estén hihetetlenül boldog voltam veled. Az első alkalom volt, 5 hónap együtt lét után, hogy összebújtunk. Lassan haladunk előre, de nem érdekelt, mert élveztem. Elvittél vacsorázni, bárhová... Olyan helyekre is, ahova egyáltalán nem számítottam. Azon az estén változott meg minden. A másnap is csodálatos volt, ahogy felébredtem, és te még békésen aludtál mellettem. Visszabújtam melléd, és te átöleltél, olyan szorosan... Gondoltam nem akarod, hogy bárki elvegyen tőled, de ettől nem is kellett volna félned... Én a tiéd voltam. Teltek a hónapok, de még akkor is felhőtlen volt a kapcsolatunk.

Már leeresztették a koporsót. Szép lassan. A jelenlévők, utoljára elbúcsúzhattak Tőled. Volt aki hisztérikusan felzokogott, például az anyád, akiről azt hitted, hogy nem szeret. Én csak álltam, és csendben könnyeztelek.

Egyik nap épp egy parkból jöttünk visszafelé. Nevetgéltünk, amit már nagyjából megszoktam. Mosolyogva rád néztem, de le is fagyott rólam.
- Vérzik az orrod... - Nyúltam zsebembe egy zsepiért, hogy letöröljem.
- Igen...? - kérdezted szórakozottan, és görcsösen megszorítottad kezem. Egész testedben remegni kezdtél.
- Vigyázz rám... kérlek. - Néztél rám, majd összeestél. Azonnal letérdeltem melléd.
- Úristen... Valaki hívja a mentősöket. - üvöltöttem a járda közepén. Az emberek csak megnéztek, és úgy halattak tovább, mintha nem egy ember életéről lenne szó!
- Az isten szerelmére valaki hívjon már egy kibaszott mentőt. - zokogtam fel. Remegve simogattam a fejed, majd egy férfi rohant oda hozzám telefonnal a kezében. Ő is leguggolt mellém, és valakivel nagyon üvöltözött, majd kinyomta.
- Jöjjön, elviszem önöket a legközelebbi kórházba. - Mondta kicsit rekedten, nem érdekelt semmi. Megbíztam a férfiben. Segített felállni, és az autójához siettünk. Én a hátsóülésre ültem, és a férfi segített berakni téged. Ott feküdtél az ölemben, én meg csak sírtam. Viszonylag hamar oda értünk, vagy csak annyira ideges voltam, hogy nem figyeltem az időre. a Férfi nyugtató szavakat mondott nekem végig. Reméltem, hogy semmi bajod nem lesz. Hordágyra tettek és el is vittek megvizsgálni. Közben engem a recepcióra küldtek.
- Jó napot, Shuei Kumiko vagyok - köszöntött egy kb annyi idős lány, mint én.
- Mizushima Karin...
- Hogy hívják a barátját? Kérem, mondja el.
- Nishimura Tooru.
- És hogy történt az eset?
- Hát sétáltunk.. Nevetgéltünk, aztán láttam, hogy vérzik az orra. Letöröltem. Úgy láttam rajta, hogy tudja mi fog következni, mert remegett és azt mondta vigyázzak rá. - itt elsírtam magam. A lány megértő volt. Végig simított a hátamon. Lassan megnyugodtam, aztán tovább meséltem, hogy az a férfi segített nekem akivel behoztunk. Ő is még ott állt az ajtóban. Ahogy végeztem, odamentem hozzá és megköszöntem a segítséget. Elmosolyodott, meghajolt és elköszönt. Még annyit mondott, hogy reméli felépülsz, majd elment. Én leültem a kórterem mellé és vártam. Egy orvos jött felém.
- Maga Nishimura Tooru barátnője?
- Hai. Mi van vele? Ugye jobban van? - pattantam fel.
- A barátja rákos... Méghozzá tüdőrákos.
Egy világ omlott össze bennem. Tüdőrák...
- Mennyi ideje van még?
- Maximum pár hónap.
Megköszöntem az orvosnak, aki azt mondta bemehetek hozzád. Elköszöntem és bejöttem. Leültem melléd, és az arcodat néztem. Annyira nyugodt volt. Megfogtam a kezed. Lassan ébredezni kezdtél. Rám néztél... Olyan... semleges arc kifejezéssel.
- Szia. - köszöntél rekedten, és megszorítottad a kezem.
- Mióta tudod?
Sóhajtottál és megsimítottad arcom.
- Régóta.
- És mégis mikor akartad elmondani nekem? Kyo... Én nem akarlak elveszíteni.
- Tudom... -  sóhajtottál. Oda bújtam melléd és megbocsájtottam. Megcsókoltalak, te meg végig simítottál könny áztatta arcomon.
Veled voltam a végsőkig. A többiek is segítettek amiben csak tudtak. Főleg Die.

Pár héttel ez előtt mentünk el a kórházba pár vizsgálatért. Die is velünk jött, mert Te megkérted rá. És most is itt állok vele a sírodnál, a sárban és esőben. A családod, és barátaid elmentek már. Én nem bírtam. Maradni akartam ameddig csak lehetett. Sírva öleltem Die-t és próbáltam túl tenni magam az eseményeken, de nem ment.. Ilyen gyorsan még nem. Túl mély a seb... Ígérd meg, hogy várni fogsz rám odaát...